2018. március 3-ig lehetek betegállományban, már megkaptam az utolsó táppénzes papírt.

Ez azt jelenti, hogy hétfőtől már keresőképesként szabadságon leszek, a munka-viszonyomat közös-megegyezéssel szüntetjük meg, 2018. május 16-án, hogy 40 év szolgálati idővel nyugdíjba mehessek. Sajnos elég kevés lesz a nyugdíjam, kevesebb, mint amit eddig táppénzként kaptam, de úgy gondolom még mindig jobban járok, mintha hagytam volna, hogy leszázalékoljanak (hiszen igazából munkavégzésre nem vagyok képes). A szolgálati időről való egyeztetés eredményét már tavaly szeptemberben megkaptam a Nyugdíjbiztosítási és Adategyeztetési Főosztálytól (2016.12.31-ig 38 év 230 nap nők kedvezményes öregségi nyugdíjára jogosító idővel rendelkezem).

Nem szívesen gondolok vissza az elmúlt év történéseire. Amikor egy év hasmenés után,  nem tudtam ülni és itthon maradtam betegállományban, még csak azt gondoltam, hogy aranyerem lett a sok hasmenéstől, amit pedig a stressznek tudtam be, nem gondoltam semmi komoly betegségre.

Egyedül élek, nehéz volt így végigcsinálni a vizsgálatokat és a kezeléseket, szinte mindenhová egyedül mentem, mert a lányom dolgozik, ha elkísért egyszer-egyszer, akkor le kellett dolgoznia, vagy szabadságot kellett kivennie. Leginkább akkor vettem igénybe, amikor képtelen lettem volna önállóan eljutni az orvoshoz (ilyen pl. az endoszkópia, amikor az előkészítéstől (hashajtás) teljesen legyengültem, vagy amikor a sugárkezelés és kemoterápia végén majdnem kiszáradtam, vagy a műtét utáni állapot). Neki is nehéz időszak volt ez, hiszen közben helyt kellett állnia a munkahelyén, és a társkeresés terén is voltak próbálkozásai, de ezek a körülmények nem túl kedvezőek egy induló párkapcsolatban.

Több ismerősöm is éretlenül hallgatja, hogy az Anyám és a Bátyám (a családom) egyáltalán nem segített, nem voltak mellettem. Mindenki úgy gondolja, hogy a rák diagnózisa mindent felülír, akármi is történt előtte. Hát úgy látszik, ők nem így gondolják. Bár a betegséghez vezető lelki problémákban és konfliktusokban nagy szerepük volt, nagyon sokat "nyeltem" befelé.

Rögtön az elején jött, váratlanul és durván a diagnózis, végbél rosszindulatú daganata. Kíméletlenül, minden együttérzés, tapintat nélkül közölték és ez a későbbiekben sem változott, végig ezt a hozzáállást tapasztaltam az egészségügyben.

A neoadjuváns (műtét előtti) kezelések mellékhatásának enyhítésére, a hányinger csillapítón kívül sem automatikusan, sem kérésre nem kaptam semmit. Magamnak kellett megkeresnem a lehetőségeket, amivel enyhíteni tudtam ezeket (Pl. a sugár okozta égési sebek, súlyosbodó hasmenés, szájnyálkahártya-gyulladás, stb.) MAYO protokoll szerint kaptam a kezeléseket, a kezelés elején 5 napon át együtt a sugár és a kemo, utána csak sugár (összesen 28-at kaptam), majd a sugárkezelés végén az utolsó ötnél, megint 5 napig kemoval együtt. Közben volt egyszer egy hét kihagyás, mert infúziót kellett kapnom a kiszáradás miatt, de a kezelések befejeztével még egy hétig jártam infúziós kezelésre, mert majdnem kiszáradtam.

Az összes helyen kifogásolható, hiányos volt a  tájékoztatás, felkészítés, nem mondták el hogy mi fog történni, mi várható. Igazság szerint, sokszor a több órás várakozás után, mire bekerült az ember az orvoshoz, már ereje sem volt "kierőszakolni" a válaszokat a felmerült kérdésekre.

A műtét után is nagyon elveszettnek érzetem magam, nem csak a sztómazsák okozta problémák miatt, hanem a fenekem lévő műtéti seb hosszan tartó váladékozása és fájdalma miatt is. Ezek miatt 3-4 alkalommal is visszamentem az ambulanciára, pedig akkor az orvoshoz jutás is nehezen volt megoldható. A zsákcsere most már, ha sietek, 5 perc, az új ételek bevezetése folyamatban, a fenekem még mindig fáj.

A műtét utáni adjuváns kemoból csak egyet vállaltam, többet nem, mert zsákkal együtt a 48 órás kemo és annak mellékhatása (hasmenés) még jobban igénybe vett, mint a műtét előtti.

A novemberi CT pedig változást mutatott az 5 éve nyugalomban lévő tüdő foltomnál, ezért engedtem az onkológus nyomására és decemberben megtörtént a tüdő biopszia, ami után összeesett a tüdőm (PTX), légmell alakult ki. A CT vezérelt biopsziát végző orvos később elmondta, hogy véletlenül megszúrta a mellhártyát :(  

A szövettan nem igazolt rosszindulatóságot, de a januárban végzett PET CT malignitás gyanúját veti fel, ezért az onkológus mellkassebészhez irányított. A szövettan szerint a mintában lobos sejtek között saválló pálcikák jelenléte is felvethető, emiatt pedig köpet tenyésztésen voltam, aminek direkt eredménye szerint nincs aktív TBC-m.

Nagyjából ezek a főbb történések az elmúlt évben, de sok-sok gyötrelem és szenvedés van benne, amint az a blog bejegyzéseiből olvasható. Nem kezdeném újra..

.